Kápolnásfalu a Központi-Hargita hegység délnyugati előterében, a Nagy-Homoród és Kis-Homoród folyók vízválasztóján, a 13 A műút mentén, Szentegyházától 2 km-re található.
A község sok nehéz napot élt meg. Fekvésénél fogva sokszor került portyázó hadak útjába. Emiatt a fejlődésnek indult község elpusztult a tizenöt éves háború idején. A falut Bocskai István telepítette újra 1604-ben. Főleg Csíkból, Gyergyóból, Háromszékről hozott családokat. A falut 1566-ban még „Innetsőoláhfalunak” hívták, majd a Hargita havasán, valamikor a XVI. század második felé-ben felépült kápolnájáról Kápolnásoláhfalunak nevezték.
A község legelső kápolnája 1710-ben épült, amiről állítólag a település a nevét is kapta, helyébe építették 1797-ben a mai templomot. 1721 május 13-án XII. Kelemen pápa a kápolnásfalvi kápolna (templom) javára búcsút engedélyezett Szent Péter és Szent Pál tiszteletére. 1837-ben lett önálló plébánia, 1838-tól helyben lakó plébánosa lett.
Berendezése a 19. századi életkörülményeket tükrözi. A tájház anyagát Balázs Irén nyugdíjas tanítónő gyűjtötte össze, létrejöttében pedig a helyi iskola és tanács segített. Az 1800-as évek elején épült házban három helyiség található: a tiszta szoba vagyis nagyház, a lakóház és a kamra. A tiszta szobát a helybéli emberek nagyháznak nevezik, melyet esküvő és temetés alkalmával használtak. Itt tartották az ágyneműket, ruhákat is. A lakóházban töltötték mindennapjaikat, ahol a szövőszék is helyet kapott. A kamrát élelmiszerek tárolására használták. Látogatható az év bármely szakában.
